Culinartz

Nem vagyok nagy leveses, ezt talán már mindenki tudja rólam, ám van az évnek olyan időszaka, amikor kimondottan levesekre áhítozik a szervezetem.

Érthető, hiszen ilyen időjárásban mindenkinek jólesik a laktató, melengető finomság. Nem terveztem előre. A már kész erőlevest hirtelen ötlettől vezérelve feldobtam májgombócokkal. Elvégre adott volt a remek házi készítésű, adalékoktól mentes májkrém, amit minden esetben képes vagyok szinte ipari mennyiségben gyártani.

Egy kis maréknyi risotto rizst félpuhára főztem, egy tojássárgájaval, Rengeteg frissen tört borssal, szárított majorannával, kevés morzsával és két hatalmas evőkanálnyi majkrémmel összedolgoztam, majd lobogó, enyhén sós vízben kifőztem a csinos gombócokat.

Jó néhány emlék is fűz a májgombóchoz, Édesanyám és Nagyim is tudták, hogy az én tányéromba kell tenni a legnagyobbat. Ezért ők már készítéskor előrelátóan hatalmas gombócokat készítettek számomra, persze a grízgaluskával nem volt ilyen jó viszonyom.

Van ám még egy emlékem még a kilencvenes évek elejéről, ami minden egyes májgombóc főzésekor megmosolyogtat. Történt ugyanis egy autós nyaralás során, hogy Ausztria méltán híres autós étteremlánc egyik éttermében ebédszünetet tartottunk. Persze, hogy a májgombócot tesztelni kellett, ami külön volt tálalva, a maga kis melegen tartó “löttyében”. Gondos osztrák kezek ki is írták öt nyelven, hogy ez csak a gombóc melegen tartását szolgálja, ám néhány magát szépikének tartó jómódú fiatal naccsága hatalmas lendülettel mert nagyokat a tányérjába. Gombócot is, lötyit is. Ezzel nem is lett volna gond, csak azzal ami utána következett. Hatalmas patália, visító hangon történő sipákolás, szitkozódás. Persze, hogy magyarul. Ez volt első találkozásom a zalai tájszólással. 😀

image